Telkibánya arany- és ércbányászata nagy múltra tekint vissza, a falut először 1270-ben említették bányatelepként, 1341-ben Nagy Lajos bányavárossá emelte a települést. A 19. század elején még működtek az arany- és ezüstbányák, a településen vájárok és csillések is éltek. A falut gyakran emlegetik aranygombosként, úgy tartják, hogy a templom keresztjét tartó gomb lehetett aranyból, amit csak a gazdagabb települések engedhettek meg maguknak. Mindenesetre a hőskorban Telkibánya Magyarország aranytermelésének csaknem egyharmadát produkálta.
Ma a falu az ásványgyűjtők paradicsoma, hiszen a föld felszínén napjainkban is sok ásványt lehet találni. Az igazi különleges program azonban, ha részt veszünk egy vezetett Aranybánya-túrán, melyen lehetőségünk nyílik belépni egy középkori bányajáratba. A nagy kalandnak számító bányalátogatás alkalmával megtapasztalhatjuk, hogy a bányászok egykor milyen körülmények között dolgoztak és sok érdekes információt hallunk a bányászati módszerekről. Kihagyhatatlan élmény, már csak azért is, mert a mai Magyarország területén máshol nincs alkalmunk ilyen látogatásra.
Az aranybányászati múlt nem csupán értékes történelmi örökség, hanem egy érdekes legenda is kapcsolódik hozzá, amit Tompa Mihály verse írt le gyönyörűen.
A legenda arról szól, hogy egy réges-régi napon, amikor a bányászok szombat lévén épp maguknak kereshették az ércet, a bejárathoz támasztott pálca veszélyesen meghajlott. Ez azt jelentette, hogy süllyed a bánya, mielőbb ki kell jönni. Ám a bányatiszt hiába figyelmeztette a bányászokat a veszélyre, azok nem hittek neki, nem jöttek ki. A monda szerint a tiszt a faluba visszatérve arra kérte az asszonyokat, hogy csapjanak egy mulatságot, úgy várják a férjeiket. Így is történt, aztán amikor az asszonyok már vígan mulattak megjegyezte fennhangon, hogy még nem látott ennyi özvegyet vigadni.
Az Veres patak vizét a monda szerint a bányászok vére festette pirosra.
Ha hozzánk látogatsz, az Aranybánya túrát nem szabad kihagyni, de érdemes felkeresni ezt a patakot is! A helytörténeti gyűjteményben még sok érdekességet megtudhatnak az aranybányászatról, amit egy szemléletes makett mutat be az érdeklődőknek.
Íme a vers:
Tompa Mihály: VERESPATAK
Hol Telkibánya bércein lebeg
Bozótos erdő kétes árnya,
Odvas bükkök tövébe vágva;
S a fejsze egyhangúan döng, kopog,
Odvas bükkök tövébe vágva;
Hol, vén fukar módjára, a bérc
Sziklás ölébe rejti kincseit,
S megátalkodva állja, tűri
A kutató bányász vas-ékeit:
Áll Kányahegy, Itt hajdanában
Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér;
Öléből most forrás buzog fel,
Veres habokkal, mintha volna vér.
Lelkem varázs fuvallat éri,
Állván a bércen s a patak felett;
S im titkos ajk susog fülembe,
Csodás regében ó történetet.
Miként a hangya, nyárszakában,
Dolgozva hemzseg lyuklakában,
– Hogy megrakott tárháza légyen,
Ha vihar fog dühöngni télen – :
Régente e bérc mély ölében
Úgy hemzsegett az ember épen;
A bánya népe éj-naponta
Érces sziklát feszíte, onta.
Az ember kincs után sovárog
S ha intnek a csábos sugárok:
Megjárja a mély tenger ágyát,
És fúr sötét hegyekbe’ bányát.
E bérc igen dúsan fizette,
Hogy élve benne eltemette
Magát a bányász; s merre vágott,
Elé ezüst s arany sugárzott,
És szombaton, déltől napestig
Dolgozhatott saját kezére;
Szorgalma addig amit ásott:
Az lőn egy héti munka-bére.
Épen kondult a dél harangja,
– A bérceken széttörve hangja; –
S a hét utolsó napja lévén,
Moraj támadt a bánya mélyén.
Szerencse föl! harsogva zengett;
A bérc repedt, a szikla rengett
Erős karok sulyos csapásán,
Forogván bennök tompa csákány.
A munka folyt nagy szenvedéllyel,
A kincs sovár, lázas dühével;
S a dúlást gyakran abba hagyván.
Civódtak hitvány ércdarabkán.
De aki ül kincsén sötéten,
Harag gyult a szellem szemében;
S megútálván e kapzsi népet,
Barlangja ajtaján kilépett.
S kiket kincsén kapkodni látott;
Nagy boszúsan köztök megállott;
S hogy ellenségit elveszítné:
Hatalmas karját szétfeszíté…
Az érc fenn estimára kondúlt,
Midőn a bányaőr kiindúlt,
S imádkozni egy Miatyánkot,
A bánya torkánál megállott,
Azonban rémület fogá el,
Észrevévén, hogy nádpálcája,
Mit megtámaszta a torokban –
Görbülni kezd abroncs módjára.
«A bánya száll!» kiálta rögtön,
– És a kiáltás mélyre szállott;
«A bánya száll! kiálta újra,
Hanem hivőkre nem talált ott.
«Isten nevére esküszöm, hogy
A bánya száll! siessetek ki…!»
De a kincsvágy erős a szívben!
Gunyszó felelt, – s nem jött ki senki.
S a bérc nagy hirtelen lesűlyedt,
Földrázó dörgésnek közötte;
S a bánya kincsbeteg dulóit
Ércomladék alá temette.
Mely elragadt testvért, barátot,
S bús sírja lőn a kedveseknek:
A bércet, fájdalom-szavával
Nevezte a nép Kányahegynek.
A veres patak – szól a monda, –
A gyilkoló sziklák alatt,
– Kik háromszázan voltanak, –
A holtak véréből fakadt.
S mig az idő betelni nem fog,
Mely a szellemnél irva van:
Foly a patak s eret kutatni
Jár a bányász haszontalan;
De majd megenyhül bősz haragja,
– A vérszin forrás enyész, –
S mikép hajdan volt, Kányahegyben
A gazdag bánya nyitva lész.
